Egy életen át tartó hátrányos megkülönböztetés, zaklatás és szexizmus várja a nőket– vagy ez csak kitaláció?

• Thandi
• 2015. április 17. péntek

Laura Bates, aki három éve Londonban elindította a Mindennapi szexizmus projektet, megjelentettet egy cikket, amiben kiértékeli az eddigi eredményeket. A százezernél is több történet a nőket egész életükön át érő szexizmusra és a nemek közti egyenlőtlenségekre vet fényt.

A legfiatalabbról szóló bejegyzés egy 11 évestől érkezett, és a sztorik folytatódnak a tini korban, egyetemi évek alatt, és a munkában is.

Ami engem leginkább meglepett, az a cikkre reagáló negatív hozzászólások mennyisége. A legtöbb arról szól, hogy a feministák csak kitalálták az egészet, hogy a legtöbb eset amit beküldtek hamis, hogy az ő nő ismerősükkel ilyesmi nem történik meg soha, tehát az egész helyzet el van túlozva. Még azt is cáfoló indoknak hozták fel, hogy a történetek nem csak egy országból érkeztek, tehát a probléma igazándiból elenyésző.

Elgondolkodtatott. Végigolvastam több, vázlatban ülő írásomat, és bizony sokban van életem különböző pontjain átélt szexista hozzáállásról szó. Aztán elkezdtem összegezni.

• Alapiskola 4-ik osztályában egyik fiú osztálytársam akaratom ellenére megfogdosta a melleimet. És igen, tiltakoztam, olyannyira, hogy majdnem verekedés lett a dologból. De persze el lett nevetve a dolog a felnőttek részéről, mert a „fiúk már csak ilyenek”. De akkor mikor fogják megtanulni, hogy ne ilyenek legyenek? Kérdem én.
• 12 évesen, mikor már kezdtek nőni a melleim szabályosan rettegtem suliba egyedül sétálni, mert az útszéli építkezésekről folyamatos füttyögést, és beszólásokat kaptam. (Tehát csak hogy kristály tiszta legyen, mennyire normális egy 12 éves lányt szexuális jellegű beszólásokkal bombázni, mert mellei vannak? Szerintem semennyire!)
• Nagyszülőkhöz járva egyfolytában azzal nőni fel, hogy sütni tudok-e, mert addig nem mehetek férjhez? Igen, ez is szexizmus, mert azt sugallja, hogy nekem a konyhában a helyem. Vagy egy-két nagy családi összejövetelnél, amikor beleszóltam a férfiak beszélgetésébe elnéztek felettem, és úgy folytatódott a csevegés, mintha én meg sem szólaltam volna. Arról már ne is beszéljek, hogy ilyenkor öcsém egyszer sem volt megkérve arra, hogy segítsen az ebédet kiosztani, és utána takarítani.

• 17 évesen esküvőről hazafelé a 60 éves családi barát úgy gondolta, hogy vezetés közben teljese okés az én combomat fogdosni. Persze arrébb húztam a lábam, de attól még nem tett jót az időseb férfiakról alkotott véleményemnek. A kedves „idős bácsik” nem is olyan ártalmatlanok.
• 18 évesen barátnőmmel sétáltunk varosunk fő utcáján fényes nappal, mikor egy kerékpárját toló harmincas korú férfi megszólított minket azzal, hogy segítségre lenne szüksége. Le is nézett rögtön az ülepére, csak hogy mi is lássuk, éppen maszturbál. De hát viccesek a szatírok, meg ártalmatlanok, nem igaz? Minden városban van „mutogatós bácsi”. Az ilyet akkoriban még nem vette senki komolyan. Pedig ez is megrázó élmény.
• 19 évesen mikor nagyvárosba költöztem a tömeg közlekedésen soha nem lehet tudni éppen ki dörgölőzik hozzád csak mert olyan kedve van. Tömegközlekedésén a pofátlanság határtalan. Te elmozdulhatsz, de jönnek tovább, közelebb. Mindenki úgy tesz, mintha nem látna semmit, és velem is előfordult, hogy valaki szinte rám tapadt egész úton. Az ember ilyenkor mintha lebénulna. Utólag persze kívánom, hogy az helyett, hogy próbáltam elaraszolni a tömött kabinban, megfordultam volna, kérdőre vonni az illetőt, de akkor az ember csak ösztönből ki akar lépni a helyzetből. Bármennyire is tömött az a metró, hidd el, tudod ha valaki nem helyszűke miatt szorul rád.

• Egyik első munkámnál a főnök felhívott megkérdezni, hogy nem készíthetne-e fehérneműs képeket rólam. A válasz nem volt, de utána nem is láttam őt többet, annyira került. Nem mintha ez baj lett volna.
• Egy másik munkahelyen a főnök úgy gondolta, hogy mivel felvett dolgozni mikor nagyon nagy szükségem volt munkára, akkor akár egy kis extrát is nyújthatnék a számára. Mikor nemet mondtam, akkor közölte, ok barátok vagyunk, nem gond.” Had öleljelek meg.” Hiába ellenkeztem, addig erőlködött, míg odajött és átölelt „barátilag”. Életem legkellemetlenebb 5 perce volt, mert úgy hozzám tapadt, hogy szinte koszosnak éreztem magam utána. Persze felmondtam.
• Volt, hogy késői műszakból hazafelé egy pasi vagy 10 percig jött mellettem beszélgetést erőltetve. Az ember próbál szinte belesüllyedni az aszfaltba, de a kihalt városi utcán sajnos ilyen is megesik. Éjjel háromkor senki nem akar barátkozni, inkább azon gondolkodik, mikor kattan át az illetőnek és húz ki egy kést.
• Londoni újévi ünnepségekkor ahelyett, hogy a parlament tövében a tűzijátékban gyönyörködtünk volna barátnőmmel, azzal voltunk elfoglalva, hogyan keveredjünk ki a sarokból, ahova egy hatalmas ürge beszorított minket. Merő kedvességből persze, mert ő barátkozni akart, és igazán felmehettünk volna a lakására, mondta ő 5 centire az arcunktól lihegve.
• Egy másik állásban a karácsonyi bulin a főnök struccnak öltözve a női alkalmazottak fenekét böködte a madár fejével egész este. Mert nincs is viccesebb annál, ha az igazgató kvázi seggbe dug a jelmezével. Persze ilyenkor az ember egész éjjel azon manőverezik, hogy még véletlenül se kerüljön a közelébe.
• Külsős építő munkások nem tárgyaltak velem, vagy más női menedzserrel, csak az egyetlen pasival, aki csapatunkban volt. Arra azonban jók voltunk nekik, hogy folyton teát várjanak tőlünk.  
  • És a munkahelyi sztorik csak úgy folytatódnak….
• Megbeszéléseken átnézni a nő felett, de meghallgatni a pasit? Naná! De ez is főnök függő. Én is átéltem már, bár a mostani feletteseim előtt le a kalappal. 
• Alkalmazott közli, hogy a női vezetők hormonálisak, tehát nem szeret velük dolgozni? Ez csak természetes.
• A férfi alkalmazott passzív agresszíven csak azért sem azt teszi, amire a női főnök megkéri? Hát hogyne, megesik.

Szóval nekem nagyon is úgy tűnik, hogy már csak önmagamból kiindulva is egy életen át tartó szexizmusról van szó. És én egy nagyon átlagos megjelenésű és viselkedésű illető vagyok. Mások valószínűleg ennél sokkal rosszabbon mennek át. Nem tagadom, nyilvánvalóan vannak olyan szerencsés egyének, akik ezt egyáltalán nem, vagy nem ilyen mértékben tapasztalják meg, de ez még nem vonja kétségbe a probléma létezését.

Folytathattam volna a sort sokáig. Bár a szexuális jellegű estek az utóbbi években csökkentek, ez csak arra utal, hogy nem járok ki annyit egyedül. Ha egy nő kiteszi a lábát, rögtön számtalan helyzetre számíthat, amikor igenis szexista hozzáállásban lesz része. A legtöbbünk megtanulta felmérni a terepet, és lehetőségeihez mérten elkerülni ezeket a helyzeteket. De normális az, hogy az életünk egy kockázat felmérési gyakorlat legyen? És most még nem is írtam azokról az esetekről, amik barátnőkkel, rokonokkal estek meg. Az nem az én szerepem, hogy a beleegyezésük nélkül belevonjam őket ebbe. De én úgy éreztem, hogy reagálnom kell arra, amit olvastam. Mert hihetetlen, hogy a mai világban, ha egy nő (100 000-ről már ne is beszéljünk) elmondja mit él át nap mint nap, csak ezért mert nő, akkor azt vágják a fejéhez, hogy hazudik. Vagy nem vette a lapot, vagy kiprovokálta, vagy elkerülhette volna, vagy egyszerűen csak felfújja a dolgot. A hiba nem bennünk van, hanem a társadalomban. De minél többen szólalnak fel, annál hamarabb változik majd a közfelfogás. Legalábbis én bízom benne.

Ha kíváncsi vagy más ehhez kapcsolódó írásokra, akkor olvasd el ezeket a cikkeket ITT, ITT vagy ITT.

Képek forrásához katt a képre.