A bevándorlás és menekült helyzet margójára

• Thandi
• 2015. június 9. kedd

Bevándorló vagyok.

Még csak nem is muszájból, hanem önszántamból.

Gazdasági bevándorló, ha úgy tetszik.

És nem, nem értek semmi különlegeshez. Nincs hiány az én hozzáértésemből, szakmámból, vagy tanult szakomból.

Mégis befogadtak. Itt vagyok, jól érzem magam, nem érzem úgy, hogy félnem kéne, ha az utcán sétálok.

Persze nekem több szempontból könnyű. Fehér vagyok, fiatal, kulturálisan viszonylag közel választott országomhoz. Nem lógok ki. Ha meglátsz a tömegben, nem szúrod ki, hogy én vagyok a kakukktojás.

Mégis bevándorló vagyok.

Csak nem illegális.

Mert az sokkal rosszabb.

Mindenkinek.

Rossz az államnak, mert ha dolgozik is, akkor sem fizet adót.

Rossz a bevándorlónak, mert ki van szolgáltatva munkaadójának. Félelemben él, rossz körülmények között, kevés előrehaladási eséllyel.

Menekült sem vagyok.

Neki is rossz. Heteket utazik kiszolgáltatva az embercsempészeknek, majd hónapokra bezárják mint egy börtönben. Mindezt abban az országban, ahová a jobb élet reményében szökött.

Sarkítok. Persze hogy sarkítok. És általánosítok. Mert most nem a negatív sztereotípiákra akarok összpontosítani, hanem az emberi árra.

Már hónapok óta motoszkálnak a fejemben nyugodni nem hagyó gondolatok. Akibe szorult egy kis jóindulat, az nem hiszem, hogy nyugodt szívvel át tud lapozni a jelenlegi menekült krízisen.

Nehéz befogadni másokat. Másoknak is nehéz alkalmazkodni egy teljesen új környezethez, főleg ha kulturálisan idegen a számukra. Én is elvárok bizonyos (ésszerű!) integrációt egy bevándorlótól. Ugyanakkor jó adag toleranciát is igyekszem gyakorolni.

Az első generációnak mindig nehezebb. Máshol nőttek fel, más szokásaik, emlékeik vannak. Zsigerből máshogy mozognak. Van aki jobban alkalmazkodik, van aki kevésbé. Nem csak Európán kívülről érkezettek.

Viszont a második nemzedéknek már az új ország az otthona. Azt fogják építeni.

Legyünk emberségesek, segítsünk, ha tudunk. Nekünk is nehéz. Tudom. De gondoljunk bele, mennyire rossz lehet az ő helyzetük, ha mindenüket felszámolva, összes vagyonukat (sokszor tágabb családjuk összes vagyonát) csempészeknek adva, életük kockáztatásával kelnek útra. Kicsi gyerekekkel. Mikor én még azt is meggondolom elutazzak-e a szomszéd városba, mert nem könnyű picikkel utazni.

Nem szeretném, ha egy egész generáció nőne fel úgy, hogy nincs biztonság érzete, társadalmi normákhoz való egészséges viszonya, műveltsége, emberiségbe vetett hite.

Hol tanulnak ezek a gyerekek? Hol játszanak? Hol tudnak önfeledten nevetni?

Milyen véleménnyel lesznek a világról miután végignézték az otthoni vérontást, sok esetben otthonuk elpusztítását, szüleik megalázását, a csempészek embertelen viselkedését, az éhezést és a brutalitást, ami eluralkodik az embereken a hosszú út során?

Milyen véleménnyel lesznek az országról, ami visszatoloncolja, bezárja, vagy tétlenül halni hagyja a segítségre szorulót?

15 évesen láttam először a „Valahol Európában”-t. Mély nyomott hagyott. Aki elfelejtette, hogy mi is voltunk menekültek, annak ajánlom, nézze meg, és gondolkodjon el rajta.

„Föld anya, Ég anya szólj, hogy hova megy az út

Nem akarok eltévedni

Föld anya, Ég anya szánd meg a gyerekedet, ó

Mikor kapok végre enni

Mázsa kenyér, hogy eleget egyél

Bőr a cipő, hogy meleg az a fő

És egy szénakazal, majd szépen betakar

Ami kell, s ha megvan, ébressz fel!”

“Föld anya, Ég anya szólj, hogy melyik az a hely

Tudod, ahol nem kell félni

Lesz kaja, lesz hova, lesz csoda, teli a fazék

Meleget se kell majd kérni

Jókora vár, vagy palota talán

Egy pince is jó, ha kinn marad a hó

Inkább semmi se kell

Csak ne kapjanak el soha már!”

(Valahol Európában – Vándorlás)

Képek forrása ITT, ITT és ITT.