Étteremben dolgozom. Hét évig asszisztens menedzserként, tavaly óta pedig üzletvezetőként tevékenykedem. Szeretem a munkámat. Szeretek róla panaszkodni is. A hosszú műszakok és a stressz napi szinten való kezelése megteszi hatását. A néha jobban, néha kevésbé szembetűnő kivételezés, ami minden munkahelyen fennáll, az aránytalanul férfiközpontú felső vezetés, és a kötelező munkahelyi partik néha kihozzák belőlem is a rosszabb énemet.
De ugyanakkor látom, hogy javul a helyzet. És érzem, hogy megbecsülnek, hogy fejlődik, és halad a korral a cég. Lassan több a női vezető, nincs akkora megkülönböztetés, és nagyobb a megértés a egyéni szükségletek körül. Rengeteget lehet tanulni, fejlődni, és ha valaki tényleg igyekszik, akkor előrelépési lehetőség is van bőven.
Ami azonban érdekes, hogy a közvélemény szemében a vendéglátós szakma nagyon lassan mozdul előre. Amikor pár éve hazamentem orvoshoz, és a rendelőben a doktor megkérdezte mi a foglalkozásom, mondtam neki, hogy étterem menedzser vagyok. Erre rám nézett, és közölte, hogy „szóval felszolgáló, igaz?”. Most erre mit mondjak? Ez is benne van, rábólintottam, és igyekeztem nem megbántódni rajta.
Egy másik orvos szintén meglepődött, mikor mondta, hogy iskolázáson volt, és azt tanulták, hogyan kell a rendelés végén kielemezni a napot, és tanulni belőle. Mondtam neki, hogy ezt nekünk is kell. Tőlünk is elvárják, hogy aktívan analizáljuk a napi tevékenységünket, és önvizsgálatot tartsunk, hogy tanuljunk belőle. „Nem is gondoltam volna, hogy egy étteremben is foglalkoznak ilyesmivel”- jött a válasz. Ez már meg sem rázott.
Hisz ő nem tudhatja, hogy egy étterem menedzseléséhez, vezetéséhez az is hozzátartozik, hogy fejleszted az alkalmazottakat, motiválod a csapatot, megcsinálod a munkabeosztást (nem olyan egyszerű, mint azt az ember gondolja), kifizetet őket, pontos rendelést készítesz, odafigyelsz az előírásokra, a vendégekre, a szállítókra, népszerűsíted a boltot. Elsőnek érkezel, utolsónak mész, mindig kedvesnek kell lenned, pszichológus, szülő, barát, felügyelő vagy egyszerre (főleg, ha tizenévesekkel dolgozol együtt).
Ráadásul azt is látom, mekkora különbségek vannak a nőkkel és férfiakkal szembeni hozzáállásban felszolgálói szinten is. Még mindig naponta besegítek, és ott is kezdtem, tehát saját bőrömön is érzem. Míg a férfi pincér bizonyos tiszteletet ébreszt a legtöbb vendégben, mintegy bizalmasuknak tekintik, addig a pincérnő szabad prédának számít.
Ez sok mindennel magyarázható. A „fogadós kapós felesége” anekdotától, a történelmi filmek majdhogynem csupasz mellű felszolgáló személyzetén keresztül, a Hooters stílusú ízléstelen egyenruháig.
Egy vendéglátásban dolgozó nő már meg sem lepődik az „és téged hol talállak a menün?” témájú, roppant eredeti megszólításon. Ennek változnia kell, hisz a nők, ugyanúgy, mint a férfiak, egy dologért vannak ott, hogy dolgozzanak. Amíg lekezelően bánnak velük munkahelyükön, addig mindig hátrányosabb helyzetben lesznek.
Ezért is örültem, amikor megláttam ezt a remek fotósorozatot Anglia legsikeresebb vendéglátóiparban dolgozó nőiről. Van köztük szakács, tulajdonos, menedzser, de amiben megegyeznek, az a szakma iránti elkötelezett szeretetük. Most megosztják velünk legbüszkébb pillanataikat, és eloszlatnak egy-két tévhitet is.
Thomasina Miers, szakács, író és a Wahaca étterem társalapítója
“Örülök a visszajelzésnek, amit eredeti Mexikói szakácsoktól kapunk. Mi gyors, isteni finom utcai kajákat készítünk, és ebben az évben Mexikó három legjobb szakácsa is eljött hozzánk együttműködésre. Minden imádták az ételeinket, és azt mondták ennél autentikusabb már nem is lehetne. Ennél nagyobb elismerést nem is kérhetnék.”
Fotó: Tara Fisher
Angela Hartnett, főszakács Murano étterem.
“A legbüszkébb pillanat az volt, mikor a Brit Birodalmi Rend kitüntetést kaptam, és amikor Michelin csillagot és négy AA rózsát kaptunk a Murano működéséért. Ezen kívül ott vannak azok a dolgok, amikről nem ír a sajtó. Mondjuk mikor el tudtam vinni az összes főszakácsomat egy Modenai utazásra. Ha nem a vendéglátóiparban dolgozol, akkor el sem tudod képzelni milyen hosszúak a műszakok, milyen keményen kell dolgoznod. Az, hogy tudsz főzni még nem jelenti azt, hogy éttermet is tudsz vezetni: értened kell az anyagi oldalához is, beosztani a dolgokat, és mindenekelőtt motiválni a csapatodat és kiszolgálni a vendégéket.”
Fotó: Murano
Ceri Gott, a Hawksmoor igazgatója
“A legnagyobb tévhit az étterem szakmáról, hogy nem kínál rendes munkát, vagy komoly karriert. Az éttermek világa nagyon izgalmas és dinamikus, és rengeteg lehetőséget rejteget magában. A mi alkalmazottaink hihetetlenül profi szinten dolgoznak, de önmaguk maradhatnak, és személyiségüket is belevihetik munkájukba. Mi karriert ígérünk, nemcsak munkát. Kidolgoztunk egy négy éves menedzser képző programot is, hogy az alkalmazottak előmenetelét támogassuk.”
Fotó: Hawksmoor
Lauren Johns, a Milk cafe és Fields cafe társalapítója és kreatív vezetője
“Újranyitni a Milk-et ezen a héten az egyik legbüszkébb pillanatom. Az elmúlt pár hét az építkezés jegyében zajlott, mivel kibővítettük a boltot a szomszédos épülettel. Ez volt az elő üzletem, ezért nagyon sokat jelent nekem. Kár, hogy még mindig olyan hatalmas a megkülönbözetés a nemek között a vendéglátóiparban. Egy ilyen nehéz iparágban, mint a mienk ki kell állni magadért, keményen dolgozni, és bízni benne, hogy ezt elismerik, attól függetlenül, hogy férfi vagy-e vagy nő.”
Fotó: Ailsa Vanessa Tapping
Zoe Paskin, Igazgató és társtulajdonos a The Palomar-ban:
A Tatler magazin 2015-ös év éttermének győztese és a GQ magazin 2015 Legjobb Étterem címének tulajdonosa.
“Szerintem az emberek alábecsülik mi mindenhez kell érteni, és tudni a vendéglátásban ahhoz, hogy nagyszerű kiszolgálást nyújtsunk. Könnyű ujjal mutogatni egy valamire, ami nem jól sikerült, de az improvizáció, ami napi szinten előrelendít egy éttermet, az az egész képről szól, nem csak egy kis darabról. Nekünk mindenre kell gondolni. Szeretném látni, hogy azok akik a vendéglátóiparban foglalatoskodnak komolyabban álljanak az iparághoz, és ennek következtében őket is komolyabban vegyék.”
Fotó: The Palomar
Anna Hansen, a The Modern Pantry séf-patrónusa
“Természetesen a lányom rengeteg okot ad arra, hogy büszke legyek, de karrier szempontjából a legbüszkébb pillanatom az volt, amikor azt figyeltem, hogy az első éttermemre kiírták a The Modern Pantry cégnevet. Akkor esett le, hogy ez mennyire fantasztikus. Végre valóság.”
Fotó: The Modern Pantry
Skye Gyngell, a Spring restaurant at Somerset House séfje és tulaja
“A profi konyhák sokkal jobbak, mint valamikor voltak, de az órák még mindig hosszúak, antiszociálisak, a munka kimerítő, és nagyon nehéz feltornázni magad a ranglétrán, miközben családi életet és gyerekeket is zsonglőrködsz. Mikor a Spring-et kinyitottuk, akkor az én gyerekeim már felnőttek voltak, így több időt tudtam a konyhában tölteni, de arra biztatok minden alkalmazottat – legyen az nő vagy férfi, – hogy igyekezzen a munkát és magánéletet egyensúlyban tartani. Ez nagyon fontos az általános jó közérzethez és boldogsághoz.”
Fotó: Amber Rowlands
Sophie Bathgate, a Sophie’s Steakhouse igazgatója
“Mindig a hús körül forgott a tevékenységünk. Ahogy fejlődött az üzlet, úgy fejlődött a portékánk is. Főleg az utóbbi pár évben. Most már az étteremben készítjük elő a steak-ek nagy részét. Az egyik legnagyobb tévhit a vendéglátóiparban, hogy kell előző tapasztalat ahhoz, hogy séf legyél. Mi mindenkit házon belül iskolázunk, és aktívan keresünk olyan embereket, akiknek nagyszerű a hozzáállása, de nincs még tapasztalatuk.”
Fotó: Sophie’s Steakhouse
Emily Scott, a St Tudy Inn séfje és tulajdonosa
“Az emberek rosszul hiszik, hogy nincs elég női főszakács/séf . Szerintem a nők csak szerényebbek azzal kapcsolatban, hogy milyen jók, és mire képesek. Fontos tudni mit tudsz elérni saját magad, és mit csapatban. Mindkettőre szükség van. A hosszú műszakok és nagy terhelés mind része a munkának, de ha szereted, amit csinálsz, akkor sokkal könnyebb az út.”
Fotó: Polly Eltes Photography
Ana Morris, a Le Coq társalapítója
“A legbüszkébb pillanatom egy kissé bizarr pillanat volt. Nem az, amikor először lettem főszakács, vagy amikor a Le Coq megnyílt. Ezeknél az állomásoknál meg sem álltam gondolkodni rajtuk. A pillanat, amikor büszkeséget éreztem három hónappal ezelőtt történt, amikor a régi iskolámban tartottam beszédet. A téma a karrierem, és az étteremalapítás volt. Az, ahogy saját magamat és sikereimet a hallgatók szemével láttam, hatalmas büszkeséggel töltött el. Fantasztikus érzés azt látni, hogy másokat inspirál az amit csinálsz.”
Fotó: Le Coq restaurant
Laura Harper-Hinton, a Caravan restaurants társalapítója, és kreatív igazgatója
“A legnagyobb tévhit a szakmával kapcsolatban az, hogy az emberek azt hiszik, bárki nyithat éttermet. Én felelek az éttermeink kreatív és üzleti részéért, és az emberek sokszor nem értékelik, milyen sok mindenhez kell értened, hogy minden szépen összeálljon.
Szerintem a női éttermesek és séfek egyedi és szükséges nézőpontot hoznak az üzletbe. Hogy a legtöbb magas pozíciót a szakmában még mindig férfiak töltik be? Valószínűleg, de ez változóban van, és egyáltalán nem jellemző a Caravan-ra, és soha nem is less az.”
Fotó: Caravan
Catherine Salway, a Redemption vezérigazgatója és társalapítója
“A legbüszkébb pillanatom az volt, mikor elmondtam Richard Bransonnak az ötletemet a Redemption-ra, és ő azt mondta, hogy szeretne befektetni, és hogy a világ minden városában el tud képzelni egyet. Aztán valamiért mégsem jött össze az üzlet. De ha valamire büszke vagyok, az az, hogy ettől függetlenül folytattam a dolgot.
A legnagyobb tévhit az iparral kapcsolatban, hogy a nőket egyenértékűként kezelik. Ahogy velem középkorú férfiak beszélnek, az nagyon helytelen: Mintha azt hinnék, hogy háztartástanból diplomáztam, nem ökonómiából.”
Fotó: Redemption
Forrás ITT.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: